…avagy miként lettem búvár

A történet teljességének érdekében úgy érzem picit hátrébb kell tolatnom az időben, hogy értsétek gondolataimat, érzéseimet, félelmeimet (persze ez utóbbiakat nyilván tagadni fogom amíg világ a világ).

Bizonyára gyermekkorában mindenki arról álmodozik, amit papák és mamák által mesélt történetekben hall, hogy mint valami romantikus hős leküzd ezer sárkányt és megmenti a hozzájuk tartozó minimum ezer királylányt is of course 😉 A lányok pedig arról, hogy hercegkisasszonyként a kegyeikért esdő kérők közül kiválasztják a legtalpraesettebb, legbátrabb, legjobb képű… stb. lovagot akivel egy fényes lakodalom után élnek míg meg nem…

Majd picit később már Winnetou-k, Tenkes kapitányok vagy Ütközetben eltűnt-ek akarunk lenni amúgy Chuck Norris-osan…vaaagy Nemo kapitányok esetleg Jacques-Yves Cousteau kapitányok?!

Végül felnövünk!

Már sokkal érettebben gondolkozva választunk foglalkozást és hobbit. Próbálgatunk több dolgot is, van ami jobban tetszik, van ami kevésbé…majd töprengünk és eszünkbe jut egy népi bölcselet miszerint mindig az első gondolat a jó…és rájövünk, hogy ha ugyan Jacques-Yves Cousteau kapitányok nem is lehetünk de BÚVÁROCK igen! 😀 Legalábbis nálam valahogy így kezdődött…

Egy nyári vakáció alkalmával módom nyílt kipróbálni a készülékes merülést egy medencében, felügyelet mellett és az első pillanatban éreztem, hogy igen, ez KELL nekem! Akarom! Pedig akkor még fogalmam sem volt róla mi is az amit akarok, egész egyszerűen elvarázsolt az a szabadság amit éreztem mikor már hosszú percekig a víz alatt tartózkodtam és nem kellett felrobognom feszülő tüdővel újabb légvételért. A rám vigyázó oktató bőszen kattogtatta a fényképezőgépet és minduntalan lassabb haladásra ösztökélt mert én mint valami őrült dervis kinek a fenekébe dugtak egy motorcsónakot vadul uszonyozva róttam a hosszokat a medencében…nem tudom miért úgy gondoltam erről szól ez a dolog J A medence falának biztonságos közelsége és a barátságos kék csempék hűvös mosolya bátorsággal töltötte el szívemet. Majd mint minden, aminek kezdete van ergo vége is, ez a kaland is véget ért. Hazautaztunk és visszatértünk hétköznapjainkhoz. Ámde pár nappal később levelet kaptam. A levél mellékleteként ott nézett velem farkasszemet közel 40 fénykép mely első, mindent eldöntő, hősies (akkor így éreztem) búvárkodásomat örökítette meg. Olyan büszke voltam magamra mint talán még soha. Mellkasom feszült, szívemet büszkeség járta át és azt motyogtam félhangosan, magamban, hogy: – Chuck Norris? Az ugyan kicsoda? 😀

Gőzerővel kezdtem kutatni búvártanfolyamok, oktatók, iskolák után…talán épp csak kis túlzás, ha azt mondom, hogy kiolvastam az internetet a témában. Sok, mindenféle álígéretekkel kecsegtető hirdetés és sikertelen telefonos egyeztetés kóklerekkel után végül megtaláltam AZ ISKOLÁT! Azonnal jelentkeztem miközben majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Otthon a párom már nem fogadta ilyen kitörő lelkesedéssel igyekezetemet. De nem érdekelt a tipikus női hozzáállás ami arról szól, hogy nincs rá pénzünk vagy a gyereknek ez kell vagy az kell. Úgy döntöttem most az egyszer önző leszek mert igenis megérdemlem. Belekapaszkodtam ebbe az álomba 10 körömmel és talán csak egy világégés tudott volna eltántorítani tervemtől.

Majd megjelentem a megbeszélt időben a kezdő búvártanfolyamon ahol az első hidegzuhany ért. Az oktató hosszan beszélt vízoszlop nyomásokról melyek a mélység arányában változnak meg hasonlók. Visítani tudtam volna: – Mi ez az idétlenség??? Vízoszlop? Meg nyomás? Meg nyomáscsoportok, felszíni idő, deszaturáció….te jó Isten! Mi ez? Valami geológus képzés? Akartam mondani, hogy de hát én búvárkodni akarok, a frászkarikát érdekli ez a sok szám…adjanak felszerelést és mosolygó arccal, lobogó hajjal (ez utóbbi esetemben azért erős túlzás) fussunk bele a naplementébe, vessük magunkat a habok közé és hódítsuk meg a végtelen mélységeket, ússzunk cápákkal, delfinekkel, bálnákkal, hozzunk fel kagylókat a Mariana árok mélyéről. Kicsit elszontyolodtam és mint jó diák csináltam a rám kiosztott feladatokat és azért igyekeztem értelmes képet vágva figyelni J majd lefelé görbülő szájjal meséltem el otthon szeretteimnek milyen sok zagyvaságot (akkor még úgy gondoltam) tanítottak nekem. De a teljesítménykényszerem lenyomta romantikus énemet és persze, hogy megtanultam mindent amit kellett.

Ez után következett az uszodai foglalkozás. Sok idegen ember. Az oktatókat csak úgy tudtam megkülönböztetni a hallgatóktól, hogy ők voltak azok a magabiztos emberek akik mindenben segítettek nekünk riadt szemű nyusziknak. A felszerelkezés és első vízbemenetel kicsit ijesztőnek hatott, valahogy eszembe juttatta a katona éveim első pár napját mikor csak pislogtunk mindenre és mindenkire és ha hozzánk szóltak összerezzentünk. De szerencsére ez az érzés hamar elmúlt mert a velünk foglalatoskodó oktatók végtelen türelemmel és együttérzéssel magyarázták el újra és újra akár százszor is, hogy mi, mikor mit tegyünk és hasonlók. A feladatok nem voltak nehezek és sikeres elvégzésük után mosollyal, kézfogással jutalmaztak minket. kezdett az önbizalmam visszatalálni hozzám J Mire végeztünk a skill-ekkel (képességfejlesztő gyakorlatok) és mindenki majdhogynem 100%-osan meg tudta csinálni őket sajnos véget ért a foglalkozás. Ekkor már megint kezdtem izgalomba jönni és nagyon vártam a nyílt vízi vizsgát amit az Adrián szándékoztam megcsinálni.

Eljött a várva várt nap. Sok-sok szervezkedés, szabadság igény a munkahelyen, otthoni ezerszer való megbeszélés és pakolás után vártam az autót mely egy szintén kezdő társammal érkezett. Elindultunk. Hosszú órákon át utaztunk…Magyarország nem volt túl érdekes számomra mert munkámból kifolyólag sokat járok kis hazánk útjain de a Horvát határ átlépését követően már bizony sokszor én is tátott szájjal bámultam a furcsán újdonságnak számító hegyeket, a rajtuk akár kilométereken áthaladó alagutakat és szerpentineket. Végül megpillantottuk a tenger. Évekkel azelőtt jártam a tengernél utoljára. Vártam az új találkozást!

Megérkezésünk után szállásfoglalás és a másnapi program megbeszélése valamint este még egy kis ismerkedős est volt. Majd eljött A reggel! Partra le, felszerelések összeállít, program még egyszer átbeszél, be a vízbe, merülés. Itt már oktatónként kettő vagy maximum három kezdő volt így az oktató is sokkal több figyelmet tudott ránk szánni. A feladatok ugyanazok melyeket már az uszodai foglalkozás kereteiben átvettünk épp csak a mélység volt picit több és a víz sósabb J Mire végigcsináltunk minden modult és a hozzájuk tartozó feladatokat bizony kezdtem érezni a határaimat, éreztem a tenger nagyságát, erejét és azt is, hogy ha nem kellő alázattal viszonyulok hozzá egy hullámával elmossa testemet. Éreztem, hogy ennyi képzés nem lesz elég. Ha valóban biztonságosan akarok merülni, ha érteni akarom e lenyűgöző világot annak változásait, ha együtt akarok létezni vele még tanulni, tanulni KELL! KÖTELEZŐ! Ezt persze magamnak tűztem ki. Ezen a hétvégén iskolánk oktatójával le is egyeztettem, hogy számomra ez a dolog korántsem ért véget. Mindent tudni akarok vagy még annál is többet. És ő igent mondott!

Valahol ekkor léptem rá arra az útra mely elvitt a hivatásos búvárok táborába, távolabbi tengerek világába, a Csodaországba ahol már azóta páromat is magam mellett tudhatom és gyermekeimet is ösztönzöm rá mert ennél csodálatosabb dolgot emberi szem nem láthat…

De ez már mind, mind egy másik történet…

D. Richárd